2015. november 17.

Csoóri Sándor: Dióbél bácsi


Ki lakik a dióhéjban?
 Nem lakhat ott bárki,
 Csak Dióbél bácsi.
 Ha rácsapsz a dióhéjra,
 Kinyílik a csontkapuja,
 És cammogva előmászik
 Vén Dióbél bácsi
 Csak a szádat Tátsd ki!


2015. október 18.

Sarkady Sándor: Gesztenyecsalogató


Héj, héj, héj,
Szúrós tüskehéj,
Vadgesztenyehéj;
Tarka boci lakik benne –
Potty, ide a tenyerembe!
Héj, héj, héj,
Nyílj ki, tüskehéj!

2015. október 6.

Ady Endre: Október 6.

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsucsókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szivünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.



2015. szeptember 2.


Kányádi Sándor: A kíváncsi hold

Fönn az égen bandukolt,
kóborolt a Telehold.
S kíváncsi lett módfelett,
hogy a Földön mi lehet.

"Közelebbről volna jó
látni, milyen is a tó.
Nem fürödtem soha még,
hajnalig jót fürödnék.
Elkötnék egy csónakot,
csónakáznék egy nagyot,
vagy kószálnék boldogan.
(Mindig csak a sugaram
jár a földi utakon.)
Bemásznék egy ablakon:
a fejemre puha ágy
borítaná paplanát.
Nem aludtam soha még -
reggelig szundítanék.
Nálam nélkül valahogy
meglesznek a csillagok."

Ezt gondolta, s legurult
az égről a Telehold.

És alighogy legurult,
az ég sötétbe borult.
És így aztán
künn a pusztán:
nem a tóban, nem a város
tájékán, hanem egy sáros
patakparton ért a Földre.
Majdnemhogy a nyakát törte.
És botorkált árkon-bokron
nem volt, aki világítson.

Falu, város messze volt;
megszeppent a Telehold.
És kiabált, de hiába.
Érezte, hogy a szép sárga
ruhája is csupa sár.
"Kár volt, kár volt, ej de kár
legurulnod, vén szamár!" -
szidta magát, mint a bokrot,
amíg a patakba' mosdott.

Addig mosdott, addig morgott,
míg a pajkos patakfodrok
elkapták - s már ott se volt.
Sodródott a Telehold.

Hajnal hasadt, szólt a kakas,
amikor az égi utas
patakháton himbálózva
érkezett egy kisvárosba.

karján kosárral egy asszony
jött éppen, hogy ruhát mosson.
"Hínye, de szép sárga labda!" -
szólt az asszony és kikapta,
ki a patakból a kókadt
és didergő Teleholdat.

Állt az asszony, örömében
nem tudta, mitévő légyen.
Nézegette, majd ledobta:
pattant a hold, mint a labda.
Elkapta az asszony, s féltve
bedugta a kötényébe.

Ott a Holdnak nem volt nyugta,
belecsusszant a patakba,
azt gondolta: "Jobb lesz innen
minél előbb eleveznem.
Ha köténybe kötnek, félek,
nem szeretem a sötétet."

Szökött volna a Hold, hogyha
az asszony fülön nem fogja,
fülön csípte, kézbe kapta:
"Furcsa szerzet vagy te, labda.
Úgy tetszik, mintha már téged
valahonnan ismernélek.
Ábrázatod olyanforma,
Mintha a Hold képe volna."

Megszeppent a Hold nagyon:
jaj, mi lesz ebből vajon,
ha a titka kitudódik,
és híre megy, hogy a Hold itt
lenn a Földön kóborolgat?
Nagy melege lett a Holdnak:
"Jaj, mi lesz, ha kémnek vélnek
veszedelmes ellenségnek?
Nincs erő, mely határt szab
a suttogó gyanakvásnak.
Elfognak és vasra vernek."
Átkozta az órát, percet,
melyikben a Földre vágyott,
szidta magát s a világot
s ijedtében kezdett fogyni,
jobban mondva fogyatkozni.

De az asszony észrevette:
"Ejnye, mintha ereszkedne,
mintha ki volna lyukadva."
S belenyomta a patakba.
Alányomta, meglötykölte,
kötényével megtörölte;
gömbölyödött a Hold képe
mint az égen olyan szépre,
s egészen megvidámodva
rámosolygott az asszonyra.
S jókedvűen felfrissülve
huppant le a selymes fűbe.
Várta nyugton, hogy az asszony
a patakban kimoshasson.
Tetszett neki, hogy a szorgos
asszony milyen ügyesen mos.
S az is tetszett, hogy az ágról
fölötte egy kismadár szól,
azt se bánta, hogy a hangyák
körülmásszák, megszagolják,
derült rajta, hogy a szöcske
egy ugrással átalszökte.

Gyönyörködött volna még, de
fölpillantott a nagy égre
kelet felé, hogy a Napnak
sugarai fölragyogtak.
S lám, egy harmatos fűszálon
föléje hajolt az álom.

Ott hagytuk a mesénk abba,
hogy a Hold, a sárga labda,
földet érve, kimerülten
elaludt a selymes fűben,
míg az asszony nagy serényen
mosott a patak vizében.

Aludt a Hold, ahogy még nem
aludt soha életében.
Aludt, mély álomba hullva,
aludt a Hold, mint a bunda,
mint egy megfáradt napszámos,
aki ritkán jut alváshoz,
mint a tej a köcsögökben,
mint a méz a bödönökben
aludt a Hold, mint a gyermek,
akit anyja ringat-renget,
aludt, mint a földi vándor
alszik, mikor Hold világol.

Aludt a Hold, arra ébredt,
hogy valaki fütyörészget,
más valaki kacarászgat,
s ő a nagy ruháskosárnak
alján fekszik, nem a fűben:
"Hát ide meg hogy kerültem?!"
S látta hunyorogva, pislán,
hogy egy fiú meg egy kislány
hajol fölé, és becézve,
simogatva veszi kézbe.
Örömet és boldogságot
ilyet a Hold még nem látott.
Kézbe kapták, föl-földobták,
akár az igazi labdát.

Szállt a Hold, szállt a magasba,
huppant vissza sűrű tapsra:
Egy előre,
két kettőre,
három hatra,
hat kilencre,
kilenc tízre,
tizenegyre,
elöl tapsra,
hátul tapsra.

Szállt a Hold, szállt oly magasba,
ahová még nem szállt labda.
Diófányi, jegenyényi
magasra szállt, már-már félni,
tartani lehetett tőle,
hogy vissza se jön a földre.
Elszámoltak húszig, százig,
"Már csak alig-alig látszik",
mondta a kisfiú pislán,
elsírta magát a kislány.
Összegyűlt az utca népe,
nyújtott nyakkal leste-nézte,
visszaáll-e az a labda,
vagy ott marad a magasba'.

Ekkor a Hold gondolt egyet,
vetett egy csodás bukfencet.
És visszahullt végre, végre
a kislány két tenyerébe.

Tetszett a Holdnak a játék,
jónéhányszor égre szállt még,
egyre fönnebb parittyázta
magát a kék magasságba,
s mit nem tehet földi labda:
meg-megállt egy pillanatra,
bele-belehallgatózva
a zengő pacsirtaszóba,
s támaszul szolgált a fáradt,
lankadozó kismadárnak.
Hátára vette és hagyta,
hogy ott magát megszusszanja,
és erőre kapva újra
kedves dalát tovább fújja.

Tetszett a Holdnak a játék,
egyszer-kétszer föl-le szállt még,
egyre inkább mind hosszabban
időzgetett a magasban.

Nőtt a Holdban a kísértés,
idelenn meg nőtt a féltés.

"Fönnebb!", zengték a pacsirták,
idelenn meg visszasírták.
Könnymaszatos képpel pislán
sírt a kisfiú s a kislány.

Hát az asszony, ő meg mit tett?
Alkalmas hálót kerített,
és kötött rá hosszú spárgát,
hogy majd azzal zabolázzák
a labdát, ha visszajönne...
s visszaszállt a Hold a Földre.

Bánhatta már, hogy miért nem
maradt végleg fönn az égen.
Bánhatta a játékos Hold:
mire leért, már fogoly volt,
mint a lovakra a hámot,
ráöltöztették a hálót.

Nem akartak semmi rosszat,
nem tudták, hogy Holdat fogtak.
Ők csak azt szerették volna,
hogy az ég el ne rabolja.
Nem akartak semmi rosszat,
csak kedvükre játszadoztak.

Kezdetben a Hold se bánta,
tetszett neki a jó spárga.
Élvezte, hogy földobálják,
s mikor fönn van, visszarántják.
Tetszett neki, nem csodálom,
sose volt a Hold pórázon,
nem tudhatta, rá mi várhat,
akit sose ráncigáltak.

Mondom, vidám s gyanútlan volt
a hálóba bújtatott Hold.
S játék közben azt tervezte:
ha eljön a langyos este,
nekifeszül majd a hámnak,
és az égig meg sem állnak.
Mit bolyongjon egymagában
a sötétlő éjszakában...
Majd hármasban szekereznek,
fölvidítja a két gyermek
az egyhangú éjszakákat.
"Nosza próbáljuk ki, lám csak!".
És nekifeszült a hámnak.
Egy araszra,
két araszra
libbentek mind magasabbra.
Szerencsére jött az anyjuk:
"Jöjjön kend is hamar, apjuk!"
De jött a nagy ijedségre
a két gyermek bátyja, nénje,
és a szomszédság se késett
megadni a segítséget,
kapaszkodtak, ki hol érte,
egymásba s a spárga-végbe
és végül a diófába.
Így a Holdat visszarántva,
hurkolták, akár a láncos
kutyát a vén diófához.

Megborzadt a vén diófa
a hatalmas riadóra.
És az ebnek is inába
szállt korábbi bátorsága,
visszaiszkolt és a vackán
kuporgott, mint egy aggastyán.
Szállott, röppent hírt hadarva
a kerítésre a szarka:
hogy már jönnek, hogy már látta,
elindultak házról házra,
mint a sintér a kutyákat,
szedik össze a labdákat.

Nagy csönd lett a tyúkudvarban,
mint amikor szörnyű baj van,
mint amikor héja, kánya
száll alá a diófára.
Vette szárnya alá apró
csirkéit a gondos kotló,
s mint egy hervadó bokréta
kókadt a kakas taréja.
És a ludak meg a récék
pillogatva egymást nézték.

Félt a grádics, félt a jámbor
százesztendős pincegádor,
a tetőn a kémény, s félt a
diófának döntött létra.
(Húzta volna, hogyha tudja,
lábait föl a magasba.)
Félt minden, mi látható volt,
de kivált a fuldokló Hold
félt is, fájt is, mert húsába
vágott a ráhurkolt spárga.

Nyílt az ajtó s jött ki rajta
a háznép apraja, nagyja.
Elöl a fiú s a kislány
lábbujjhegyezgetve, pislán,
mert tudták már: a hálóban
nem labda, hanem a Hold van.

"Hányszor mondtam, fogadkozván,
még a Holdat is lehoznám,
csak hogy kedvére tehessek
az én két szép gyermekemnek.
Hát most itt van. Ugye, Apjuk,
ezt a labdát föl nem adjuk.
Megölne a szégyen, hogyha
a hatóság itt elfogja.
A pincébe, a kamrába
föl kell vinni a padlásra."

"Elrejteni már nem tudjuk,
de csöppet se búsulj, Anyjuk.
Ki kell hamar a boltbéli
sárga labdára cserélni.

A segítségnyújtó népek
eddig mindent kibeszéltek,
Ha ők egyszer labdát láttak,
ott kell lenni a labdának.
De dologra! Jönnek is már."

Ugrott a fiú s a kislány,
hozták a nagy sárga labdát
és a Hold helyébe lopták.
Hát a Holdat - bajban voltak -,
hová rejthetnék a Holdat?
"Ide hozzám, ide gyorsan!",
vakkant a kutya az ólban.
S azon nyomban künn is termett.
A Holdat meg a két gyermek
begurította az ólba.

Föllélegzett a diófa.
Fölneszelt a szárnyas jószág:
"Most már jöhet a hatóság",
kongta a grádics s a jámbor
százesztendős pincegádor.
Odafönn a ház gerincén
kihúzta magát a kémény,
s örömében majdnem léha
táncra kelt az öreg létra.

Kötötték a Holdat láncos
kutyaként a diófához.
Delet húztak, és a népek
ki-ki lassan hazaszéledt.
Elmenőben nahátoltak,
szemügyre vették a Holdat,
megbökdösték, lapogatták,
nevetgélve táncoltatták,
furcsállták a furcsa labdát.
A két gyermek örömében
nem tudta, mitévő légyen;
egy darabig cirógatták,
aztán az udvaron hagyták,
s jó étvággyal nekiestek
a párolgó húslevesnek.
Borított a vén diófa
árnyékot a teleholdra,
s vetett levelekből ágyat
az ég csüggedt vándorának.
Mert a vén fa tudva tudta,
ki raboskodik alatta,
tudta, kit kötöttek láncos
kutyaként a derekához.
Járásáról, mosolyáról,
ismerte az illatáról,
mert illatot mindig tőle
vett az éj szép királynője.
És tudta az eb az ólban,
hogy az ól előtt a Hold van.
Hányszor ugatta meg bátran
s holdfényes éjszakában,
s hányszor vonított rá, hányszor,
minden időváltozáskor.
Most, hogy szemtől szembe voltak,
bámulta az eb a Holdat.
Inalt volna, mert inába
szállott csahos bátorsága,
de láncon volt szegény állat,
s ki láncon van, nem ugrálhat.
Megszeppent a Hold is látván,
hogy a kutya mint egy bálvány
mered rá az ólajtóból.
Attól tartott, belékóstol,
"Még hagyján, ha megszaglászna,
ez a kutyának szokása,
szaglászgasson - eb a lelke -,
csak a lábát ne emelje.

Inkább tépjen széjjel, mintsem
engem így megszégyenítsen."
"Rabtárs - vakkant az eb halkan -,
úgy látom, bajban vagy. Bajban -
szólt vissza Hold. - És nincsen,
aki bajomban segítsen,
de nem panaszképpen mondom..."
"Segíteni az én dolgom,
megteszem, mi tőlem telhet,
ameddig a láncom enged,
mert jótett helyébe jót várj,
hozzám te jóságos voltál,
felhőbe bújtál, ha láttad,
hogy kergetnek, hajigálnak.
Bocsáss meg, ha rádcsaholtam,
amikor nagy bajban voltam,
és vonítva szidtalak, ha
örvet kötöttek nyakamba."
S kúszott az eb lopakodva,
hogy a spárgát elharapja.

Kúszott az eb lassan, loppal,
de az ajtón sebbel-lobbal
kiviharzott a két gyermek.
Soha ilyen ijedelmet
nem látott még a diófa.
Iszkolt a nagy riadóra
az eb is vissza az ólba.
Mert riadó volt valóban,
hírlelte a tévé s újság,
mozgolódott a hatóság;
máris házról házra jártak,
minden labdát megvizsgáltak,
s a gyanúsnak mondhatókat
elküldték a kutatónak.
Eltűnt a Hold, hajnal óta
senki se tud semmit róla.
Sem égen a csillagászok,
se tengerben a halászok,
sehol senki se találja.
"Nagy szégyen a tudományra,"
tanakodtak a tudósok,
működtek a kártyajósok,
s keresték az űrhajósok,
akik éppen szálltak volna
rakétájukkal a Holdra.

Keresték a Holdat: hol van?
Kuksolt a Hold bent az ólban.
Az ól előtt nemtörődöm
pózban ült az eb a földön.
Úgy tett, mintha rá se rántna
a buzgólkodók hadára.
Mert igen szép számmal voltak
vizslatói a vén Holdnak.
Ketten másztak a padlásra,
ketten bújtak a kamrába,
ketten meg az ágyak alját
s a párnákat tapogatták,
kettőt meg benyelt a jámbor
évszázados pincegádor.
Fényt villantott a zseblámpa
a tömzsi káposztáskádra.
És már harsant a kiáltás:
Megvan, megvan! De a nyálkás
lében csak egy rongyos, poshadt
sós káposztafejet fogtak.
Jókedvre derült a bátor
tett láttán a pincegádor.
Pöffentett a ház gerincén
és kormot prüszkölt a kémény.
Az udvaron álló népek
mosolyogtak, nevetgéltek.
Derült a fiú s a kislány
a foglyul ejtett káposztán.
Rohant pulyka, lúd, tyúk, réce,
hogy a káposztát széttépje.
Csak a kotló maradt veszteg,
közel senkit se eresztett,
nagyokat kerrentve szórta
szitkát a kutakodókra.

Kettesével jöttek-mentek,
fölverték az udvart, kertet.
Végül nem maradt más hátra,
fölhágtak a diófára.
Megrázintották a vén fát,
s elbillentették a létrát.
Dűltében kihullt vagy három
fog az öreg lajtorjából.
Így a fönnrekedt vitézek
egy darabig még fürkésztek,
megnézték a szarkafészket,
aztán a legalsó ágak
közül bátran leugráltak.
Lehuppantak rendre, sorra,
de majdnem a kutyaólra.
Ám az eb, ki nemtörődöm
pózban ült eddig a földön,
s úgy tett, mintha rá se rántna
a buzgólkodók hadára
(bár a füle s szemesarka
figyelt minden mozzanatra),
talpra szökkent, s vicsorogva
hörrent a lepotyogókra.
Csitították: "Jól van, jól van,
a te helyed benn az ólban.
Ne félj, arra nincs parancsunk,
hogy az óladban kutassunk."

Erre az eb megnyugodva
visszahúzódott az ólba,
s odakacsintott a kókadt,
mi tagadás, ijedt Holdnak:
"Vérem árán is megvédem,
ne félj, pajtás - a vendégem."
Hálásan dörzsölte álmos
képét a Hold a kutyához,
s el is aludt azon nyomban
a jól védett kutyaólban.

Odakint az ól előtt meg
lassacskán szedelőzködtek.
Még a bolti sárga labdát,
azt is az udvaron hagyták.
Jegyzőkönyvbe vették: dolgát
elvégezte a hatóság.
Tanúk rá, kik jelen voltak.
Híre-hamva sincs a Holdnak.

Aludt a Hold, aludt volna,
de megrebbent a diófa.
Nem is rebbent, hanem borzadt,
sötétbe vonta az ólat.
Betakarta, kitakarta,
ahogyan a szél akarta.
Nyögött a lomb és az ágak
össze-vissza kalimpáltak.
Kereste lúd, pulyka, réce,
hol lelhetne menedékre.
Moccanatlan csak a kémény
posztolt fönn a ház gerincén,
ahonnan már kereket
oldottak a verebek.
No meg lenn a szelíd, jámbor
évszázados pincegádor,

csak ő nem volt megijedve,
fölnézett a fellegekre,
s mint aki sok vihart látott,
várta, hogyha már villámlott,
a mennydörgést visszhangozva
illendően viszonozza.

Ettől a Hold még nyugodtan
aludt volna, benn az ólban,
mert fáradt volt, a kalandra
ráment egész álló napja.
Aludt volna, de az ebnek
a csontjai úgy reszkettek,
hogy nemcsak az alvó Holdat,
de még a sírbéli holtat,
azt is menten felébresztik,
ha az ólban most az fekszik.

Félt az eb, belebújt volna,
ha van rajta luk, a Holdba.

"Egyet se félj, gazdám, kedves",
bújt a Hold az ijedt ebhez.
"Én odafent sose látok
esőt, cikázó villámot.
Örüljünk hát együtt, kérlek,
a csodaszép mennydörgésnek."
"Nem, ó nem, hát én sem félek"
állt az eb lassan kötélnek,
nyüszítve még, félve, loppal,
hóna alatt a vén Holddal,
künnebb-künnebb araszolva,
kikönyökölt az ajtóba.
Onnan csodálták, bámulták
a nagy vihar elvonultát.
Nézték, milyen vígan táncol
az üdítő nyári zápor.

Rázta magát a diófa,
dudorászott a csatorna,
bújtak ki a cserepek
alól a hős verebek.
Kortyolt a vízből a jámbor
évszázados pincegádor.

S a tócsában billegett a
künn felejtett bolti labda.
A Holdnak is kedve szottyant,
hogy fürödjék, s odatoccsant
a fürdőző bolti, sárga
labda mellé a tócsába,
s vígan lubickoltak.

Nyílt az ajtó, nyílt az ablak,
előbb csak kikönyököltek,
aztán futott a két gyermek,
most már együtt pocsolyáztak,
örömére a családnak.
Perdült a kutya is táncra,
perdült volna, de a lánca
nem engedte. Jött az asszony,
s hogy az eb is hadd mulasson,
levette a láncot róla,
s rádobta a kutyaólra.

A kisfiú a labdával
járta, a Hold a kislánnyal,
de legszebben a kiláncolt
kutya táncolt.

Amint jött, olyan hamar
inalt el a zivatar.
Egyet-kettőt még dörgött, és
tovagördült a mennydörgés.
Kibújt a Nap és vidáman
mártózott a pocsolyákban,
megmosdott a patakokban,
keréknyomban, patanyomban,
s lenyugvóban, visszanézve,
szivárványt festett az égre.
Ült a Hold, az eb s a labda
szárítkozni ki a napra;
de megszeppent a két gyermek,
mert a Hold egyet tüsszentett.
Fölkapta a kislány s féltve
göngyölte a kötényébe.
Vitték hamar be a házba.
Bújtatták paplanos ágyba,
de előbb didergő testét
jó szárazra törülgették.

Hársfavirágból teát,
finom meleg vacsorát,
legalább egy jó levest
főztek volna örömest,
hűlés ellen aszpirinnal
tömték volna vitaminnal,
de már kutya baja sem
volt a Holdnak, kedvesen
hordta körbe mosolyát,
élvezte a vetett ágy
kényelmét és melegét.
Le-lehunyta a szemét,
aztán újra fölnyitotta
s körbehordta mosolyogva.
Odakünn, míg a boldog Hold
benn a vetett ágyon trónolt,
odakünn a vén diófa
készülődött az alkonyra.
Lombjáról a kövér cseppek
mind egy csöppig leperegtek.
Szikkadóban volt a sár is,
csitult a sánc s a kanális.
Tollászkodott a majorság,
követelte esti jussát:
tyúk, lúd, réce, tojó, gácsér
sorba állt a vacsoráért.

Sötétült a csöndes, jámbor
évszázados pincegádor.
Búcsúzott a ház gerincén
a nyugvó Naptól a kémény.
Az eb is visszaoldalgott
az óljába, hol a Hold volt
még az imént a vendége.
Béke szállt a tájra, béke.
A fák közül ki-kilesve
útrakelt a nyári este,
virágról virágra lépve
borult lágyan a vidékre.

Töprengett a Hold az ágyban:
"Teljesült a régi vágyam,
reggelig jót szundíthatnék,
de szólít a kötelesség."

Ki-kinézett, föl az égre,
érezte, hogy menni kéne.
Ahogy szürkült, sötétedett,
a Hold egyre fényesedett.
Tévében és rádióban
egyre kérdezték, hogy hol van.
A gyermekek tanácskoztak,
a felnőttek tamáskodtak.
"Ha megvolna, nem keresnék."
Hitték is, nem is, a vendég
kibenlétét, égi voltát...
Eldöntötték, visszalopják,
visszasegítik az égre.
"Száz szónak is egy a vége,
megvárjuk az öreg estét,
s ha akkor is még keresnék,
ha a csillagok körében
nem tündökölne az égen,
akkor aztán... akkor aztán."
"Nincs mit várnunk" - szólt a kislány -,
"a csillagok már fönn vannak
s magányosan pillogatnak.
Mindannyian sóvárogva
néznek a mi ablakunkra."
Nem volt helye már a szónak,
könnyeztek és mosolyogtak.
Ölelték a Holdat s féltőn
léptek vele le a lépcsőn.
Már a talpraszökkent létrán
mászott a fiú s a kislány,
vitték köténybe markolva
föl a Holdat a magasba.
Suhogott a vén diófa,
nagy vitorla lett a lombja.
"Egy kettőre,
két kettőre,
négy háromra,
hat az ötre,
hét a hatra."
Repült a Hold, szállt magasra.

A csillagok fölragyogtak,
ahogy holdas estén szoktak.
A ház népe meghatódva
nézett föl a teleholdra.
Érezték, ahogy ott álltak,
illatát a szabadságnak.

De legboldogabb az eb volt,
mert barátja, az öreg Hold,
mielőtt magasba mászott,
elcsórta a kutyaláncot.